Ez vagyok én

A kötelező körök: iskolák, tanulás

Tudjuk le a kötelező köröket, kezdjük az alapoknál. Még gimnáziumban megszereztem a közép-, majd a felsőfokú angol nyelvvizsgát, amire rásegítettem némi cambridge-i tanulással is. Majdnem mindig kitűnő volt a bizonyítványom, ám azt nem mondhatom, hogy “klasszikus stréber” alkat voltam. Legalábbis külsőleg semmiképp: a gimnázium ideje alatt szinte végig rózsaszín hajjal, vastagon feketére sminkelt szemekkel és kiszaggatott nadrágban jártam, sok-sok karkötővel és szegecses övvel. Az iskolám ugyan nem kimondottan tolerálta ezt a fajta megjelenést, de mivel jó tanuló voltam, sosem szólt emiatt senki.

Aztán jött az egyetem. Nem állíthatom, hogy sokat gondolkodtam azon, hova menjek, inkább egy hirtelen érzéstől vezérelve döntöttem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem mellett. Nem a vallás miatt esett a választásom erre az iskolára, hanem a tanítás színvonala miatt. Jól döntöttem. Azt pedig, hogy PR szakirányra menjek a kommunikációs szakon belül, szintén egy belső hang súgta – pontosabban nem is súgta, inkább lökött afelé. Úgyhogy rántottam egyet a vállamon, és beikszeltem a PR szakirányt. Emlékszem, egy rendkívül szigorú tanárunk az első órán azzal indított, hogy ugyan több százan ülünk a teremben, de közülünk nagyjából csak ketten fognak a szakmában elhelyezkedni. Lediplomáztam, és elhelyezkedtem.

Ezután – miközben már dolgoztam egy marketingügynökségnél – úgy döntöttem, elmegyek egy olyan képzésre, amivel már igazán régóta szemezgettem: kriminálpszichológiai konzulensnek tanultam. Ugyan tudtam, szakmailag nem szeretnék ezzel foglalkozni, azonban mindig is érdekelt, hogyan válik gonosszá (vagy születik gonosznak?) egy emberi elme, így beledugtam a kislábujjam ebbe a tudományba. Elvégeztem a képzést, nem bántam meg, de azt is tudom, hogy valóban nem fogok ezzel életvitelszerűen foglalkozni. Ugyan meg is kerestek nem sokkal ezután a rendőrségtől egy állás kapcsán, de nemet mondtam. Csak bízni tudok abban, hogy nálam azért jóval nagyobb tudással bíró szakemberek ülnek a hatóságoknál. :)

Azóta pedig már belekóstoltam a filozófia és a grafológia világába is, sőt hamarosan egy étkezési tanácsadói posztot is megszerzek, hisz mind tudjuk: a jó pap holtig tanul…

Így alakult a szakmai életem

A gyakornokságomat a Flow PR ügynökségnél töltöttem az egyetem alatti utolsó szakaszban, majd innen a Corpus Communications marketingügynökséghez szegődtem el. Ez utóbbi kicsi ügynökség volt, így “mindenes” voltam: account manager, rendezvényszervező és – amit a legjobban élveztem – szövegíró. Sok volt a B2B ügyfelünk, zömében száraz témákkal, de az ilyen jellegű cikkekben, posztokban és sajtóközleményekben is megtaláltam a szépséget, az izgalmat, és örömmel írtam ezekről is. Hogy mit értek száraz téma alatt? Néhány példa, ami hirtelen eszembe jut: a Solid Edge gépészeti CAD tervezőrendszer webinárjai, egy multi-medikai alkalmazás funkciói, az Oracle képzések előnyei, a fékrendszerek tulajdonságai. Először mindig összegyűlt egy kis könnycsepp a szemem sarkában, amikor fiatal nőként megkaptam az ezekkel kapcsolatos feladatokat, aztán megráztam magam, és úgy tekintettem rájuk, mint egy lehetőségre: olyan témákban fogok most kutatni és olvasgatni, amikre magamtól sosem kerestem volna rá, tehát ennyivel is több leszek, és ezt ezentúl senki nem veheti el tőlem. Ezek után amikor megkaparintottam egy-egy főzőiskolás hírlevélírást vagy néhány cikk megírását egy fitneszterem magazinjába vagy akár egy sajtóközlemény-írást az ipari digitalizáció fejlődéséről, madarat lehetett velem fogatni.

Ahogy egyre jobban éreztem, hogy a szövegírás az, ami engem a leginkább motivál, jelentkeztem szövegírónak a Kreatív Kontrollhoz. Gondoltam, “a kecske és a káposzta is megmarad” alapon megtartom az állásom a Corpusnál is, és közben az írással is foglalkozom, mindenki boldog lesz. Valóban mindenki boldog volt – kivéve engem. Első külsős szövegírói munkának megkaptam egy orvostechnológiai cég szakcikkeinek megírását, amitől nem tudtam, vajon sírjak-e vagy nevessek. Végül olyan jól sikerültek ezek az anyagok, hogy amikor úgy döntöttem, nem tudok egyszerre két lovat megülni és otthagyom a szövegíró céget, ők azt kérték, hogy inkább dolgozzak náluk teljes állásban, de projektalapon. Ekkor azonban még nem mertem megtenni ezt a lépést, így maradtam a biztonságos állásomban.

Négy évet töltöttem el a fent említett ügynökségnél, amikor tudtam: váltanom kell. Ekkor mentem a Kaméleon Reklámhoz, ahol a szövegírói feladataim gyakorlatilag a nullára redukálódtak. Újabb izgalmas évek következtek a szakmai életemben: részt vettem márkastratégiák alkotásában, egész évre szóló marketingtervek kigondolásában, nagy márkák arculattervezési feladataiban, új termékek csomagolásfejlesztésében és sok-sok kommunikációs kampány létrehozásában és menedzselésében. Rengeteg új embert és újfajta dolgokat ismertem meg.

Account managernek vettek fel eredetileg, de hamarosan account directorrá léptettek elő. A precizitásom és nyugodtságom hozta számomra ezt az előléptetést, amelyek kétségkívül fontos kvalitások egy vezetői pozíció betöltéséhez; azonban a személyiségem – ezt a két tulajdonságomat leszámítva – nem vezető típus. Nem szeretem megmondani másoknak, hogy mit és hogyan csináljanak, nem szeretek krizitálni másokat, nem szeretek konfrontálódni másokkal. Ezt már akkor is tudtam, amikor mindezek ellenére rábólintottam a felkérésre. Hogy miért? “Menő” volt 28 évesen igazgatói státuszba kerülni egy (akkoriban) jólmenő reklámügynökségnél. Szerettem magamról ezt gondolni, hogy ügyfélkapcsolati igazgató vagyok, ízlelgettem és élveztem a szavak jelentését. Az elméletben tetszett az egész, a gyakorlatban sajnos nem. Felőrölt az, hogy nap mint nap ellent kellett mondanom a saját személyiségemnek, így éltem az életemet. Ez a szerep teljesen elvitte minden energiámat. Mondanom sem kell, hogy ez a magánéletemre sem volt túl jó hatással, és ami talán még rosszabb, magammal is kezdtem egyre rosszabb viszonyba kerülni. Ekkor kezdtem el keresni az utamat a spiritualitás segítségével (bármennyire is nem szeretem ezt a szót használni, ugyanis sokakban azonnal ellenállást vált ki – de nem gondolok semmi hókusz-pókuszra, “csak” egyfajta átgondolt tudatosságra).

Az izgalmas útkeresés

A munkámmal kétségkívül elegendő pénzt kerestem, és el is ismertek a szakmámban, gyakorlatilag csak dicséreteket hallottam az elvégzett feladataim kapcsán. Azonban éreztem, hogy egyszerűen muszáj valamerre mozdulnom, mert míg szakmai szempontból szárnyalok fölfelé, addig lelki szempontból folyamatosan süllyedek lefelé, és egyre kevésbé tudom, hogy ki is vagyok valójában.

Első lépés gyanánt elkezdtem otthon meditálni. Videókat néztem, vezetett meditációkat hallgattam, könyveket olvastam. Mindenhol azt mondták, ha rendszeresen gyakorol az ember, nagyon gyorsan lehet fejlődni. Ezt én magam is hamar megtapasztaltam – igen rövid idő után máshogy kezdtem el szemlélni a körülöttem zajló eseményeket, és ami még fontosabb: önmagamat. Tetszett ez az út, szerettem volna még tovább menni rajta, így jelentkeztem egy női körbe, ahol rendszeresen összeültünk, rengeteg energiát kaptam, és rengeteg felismerés birtokába juttattam saját magam. Azóta voltam többféle elvonuláson is, és évek óta járok egy filozófiai képzésre.

Egyszóval: épültem, építettem magam. De miközben az egyik oldalon épültem, a másikon leépültem. Gondoltam egy merészet, és kihúztam a saját lábam alól a szőnyeget – felmondtam. Eldobtam a biztos megélhetést, hogy olyat csináljak cserébe, amit élvezek. Mindazonáltal eközben teljesen nyugodt voltam, mert eddigre megértettem, hogy az, hogy értek az íráshoz, az egy érték. Egy érték, ami nem mindenkinek adatott meg, és amellett, hogy szeretem, akár nyugodtan meg is élhetek belőle. Ez a tézisem szerencsére bizonyítást is nyert: azóta az írással keresem a kenyerem. Itt tartok most.